…minden este kicsit meghalok…
2010 április 27. | Szerző: hheni28 |
…azóta minden este kicsit meghalok…
2010. március 28….egy szép tavaszi vasárnap…nekem egy szörnyű vasárnap este…
Kislányunkkal Lilivel játszottam, aki egy éves. Vártuk Apucit haza, de nem jött. Már éppen bosszankodtam, mert megígérte, hogy siet haza és elmegyünk bevásárolni Húsvétra.
Ekkor beviharzott a Nagypapa (férjem édesapja) és kivette a kislányunkat a kezemből…én szóltam neki…
-Papa! Tiszta vér a kezed!
-Henikém! A Bélus nem jön haza többet! Lezuhant (repülőgépével)!-mondta
-Papa! Nekem ne mondj ilyet!- ordítottam, Nem mondhatsz ilyet!!!!-zokogtam
-Henikém! Ott voltam, megnéztem, már ki volt hűlve! -ezzel a mondatával akart, és oszlatott el minden kétségemet és reményemet!
Meghalt!!!!
…hogy történhetett?…miért pont velünk?…még alig élhettünk együtt!!!…olyan boldogok voltunk…
nap mint nap ugyanezek a kérdések merülnek fel bennem e tragédia után!
Egyedül maradtam!!!! Fél ember vagyok!!!! Ő volt a másik felem!!!!!
…de nincs választási lehetőségem, egy út áll előttem! Fel kell kelnem minden nap és mosolyognom kell két gyönyörű gyermekemre, mert ők nem érthetik, nem érezhetik, hogy kit és mit veszítettünk!
Fiacskám már 5 éves, ő már így is nagyon tudja, érzi, hogy nagy baj történt! Kislányunk, pedig csak 14 hónapos!
Mikor elaltatom őket este, és egyedül maradok…zokogok…mert nincs kinek elmondanom, hogy Marci milyen szépen tanul úszni, és Lilink milyen édesen kacag és totyog az új szandijában!
igen…mikor együtt fekszik le a család nem is gondolnánk, hogy ilyen apró dolgoknak is nagy szerepe van az életünkben…hogy van kinek elmondanunk…hogy van kit meghallgatnunk…van kiről gondoskodnunk, van kit féltenünk, és van kit szerelemmel szerethetünk!
…én csak reménykedni tudok…hogy egyszer majd enyhül ez a fájdalom, mert a mai napig minden este meghalok egy kicsit…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Heni! Szeretnék, de nem tudok mit mondani :(((
Sajnos nincs jó szó ilyenkor…:(
Kitartás Heni! Kívánom, hogy légy olyan erős, mint az én édesanyám, aki először 29 évesen lett özvegy, amikor édesapám meghalt. Aztán 40 évesen még egyszer, amikor a nevelőapám is meghalt…
A miértet majd csak évek- évtizedek múlva fogod megérteni.
Kitartás! Jól csinálod, ahogy csinálod, hogy kiadod magadból!!!
Tudod, Henike, amióta ez történt, szerintem mindenki átértékelte az életét, és mindenét, a kapcsolatait mindenkivel, akit szeret. Próbáltam átérezni, hogy min mehetsz keresztül, és csak a gondolattól is elsírtam magam. Ezek után már tanulgatom értékelni az apró dolgokat is, örülni neki, hogy egyáltalán tudok beszélni Viktorral, és nem azon duzzogni,hogy miért nem lehetünk közelebb egymáshoz.
És nagyon fáj, még csak belegondolni is, hogy mennyire hiányozhat Neked. A kitartásoddal, hogy sose adod fel, azzal, hogy próbálod meglátni a szép dolgokat, hogy igyekszel elfogadni a helyzetet, nagyon nagy példát mutatsz nekem. Nagyon szeretlek!