…azóta minden este kicsit meghalok…
2010. március 28….egy szép tavaszi vasárnap…nekem egy szörnyű vasárnap este…
Kislányunkkal Lilivel játszottam, aki egy éves. Vártuk Apucit haza, de nem jött. Már éppen bosszankodtam, mert megígérte, hogy siet haza és elmegyünk bevásárolni Húsvétra.
Ekkor beviharzott a Nagypapa (férjem édesapja) és kivette a kislányunkat a kezemből…én szóltam neki…
-Papa! Tiszta vér a kezed!
-Henikém! A Bélus nem jön haza többet! Lezuhant (repülőgépével)!-mondta
-Papa! Nekem ne mondj ilyet!- ordítottam, Nem mondhatsz ilyet!!!!-zokogtam
-Henikém! Ott voltam, megnéztem, már ki volt hűlve! -ezzel a mondatával akart, és oszlatott el minden kétségemet és reményemet!
Meghalt!!!!
…hogy történhetett?…miért pont velünk?…még alig élhettünk együtt!!!…olyan boldogok voltunk…
nap mint nap ugyanezek a kérdések merülnek fel bennem e tragédia után!
Egyedül maradtam!!!! Fél ember vagyok!!!! Ő volt a másik felem!!!!!
…de nincs választási lehetőségem, egy út áll előttem! Fel kell kelnem minden nap és mosolyognom kell két gyönyörű gyermekemre, mert ők nem érthetik, nem érezhetik, hogy kit és mit veszítettünk!
Fiacskám már 5 éves, ő már így is nagyon tudja, érzi, hogy nagy baj történt! Kislányunk, pedig csak 14 hónapos!
Mikor elaltatom őket este, és egyedül maradok…zokogok…mert nincs kinek elmondanom, hogy Marci milyen szépen tanul úszni, és Lilink milyen édesen kacag és totyog az új szandijában!
igen…mikor együtt fekszik le a család nem is gondolnánk, hogy ilyen apró dolgoknak is nagy szerepe van az életünkben…hogy van kinek elmondanunk…hogy van kit meghallgatnunk…van kiről gondoskodnunk, van kit féltenünk, és van kit szerelemmel szerethetünk!
…én csak reménykedni tudok…hogy egyszer majd enyhül ez a fájdalom, mert a mai napig minden este meghalok egy kicsit…